ÓBUDAI II. RÁKÓCZI FERENC ÁLTALÁNOS ISKOLA

1037 Budapest, Erdőalja út 5. Tel.: 250-3269, 454-1463

Get Adobe Flash player

Névadónk

II. Rákóczi Ferenc

Rákóczi Ferenc, II. (Borsi, 1676. március 27. – Rodostó, 1735. április 8.): erdélyi fejedelem (1704–1711), a magyarországi szövetkezett rendek vezérlő fejedelme (1705–1711), a Habsburgok elleni kuruc szabadságharc vezére.

I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fia. 1685–1688-ban Munkács ostromát a várban, anyja oldalán élte át, 12 éves korában a bécsi udvar elszakította családjától és Csehországban, a neuhausi jezsui-táknál neveltette, hogy nemzetétől elidegenítse. Gyámja, Kollonich Lipót érsek szerette volna, ha a fiatal herceg, 1 900 000 kataszteri hold várományosa maga is szerzetessé lesz, Rákóczi azonban elérve a nagykorúságot, 1692-ben kivonta magát gyámkodása alól, Bécsben élt, majd 1693-ban egyéves itáliai útra indult.

1694-ben feleségül vette Sarolta Amáliát, a hessen-rheinfelsi uralkodó leányát. A fiatal pár Ma-gyarországon telepedett le, ahol Rákóczit már 1694. május 25-én beiktatták Sáros vármegye örökös főispánságába. Itthon megdöbbenve tapasztalta a lakosság egészére nehezedő elnyomást, különösen a jobbágyok nyomorát. Családja hagyományai, a személyéhez fűzött országos várakozás azonban ekkor még nem tudták áttörni neveltetése korlátait, s amikor 1697-ben a hegyaljai felkelés paraszt-vezetői felkérték a vezérség elvállalására, ez elől kitért és Bécsbe ment.

A felkelés leverését követő véres megtorlások is hozzájárultak ahhoz, hogy főleg Bercsényi Mik-lós rábeszélésére cselekvésre szánta el magát. A keleti megyék nemesei körében szervezkedni kez-dett, s 1700-ban XIV. Lajos francia királyhoz fordult segítségért. A francia megbízott, Longueval árulása 1701 áprilisában a bécsújhelyi börtönbe juttatta, ahonnan felesége és az őrzésével megbízott Lehmann Gottfried kapitány segítségével 1701. november 7-én megszökött és Lengyelo.-ba mene-kült. A magyar határhoz közeli Brezan várában, Sieniawski belzi palatinus birtokán talált menedéket.

Elképzelése az volt, hogy lengyel zsoldos hadakkal indítja meg a magyarországi felkelést, a francia és svéd támogatás megszerzésén munkálkodott, de eredmény nélkül. Brezan várában találtak rá 1703 elején a tiszaháti felkelők követei, akik megkérték: álljon az elkeseredett parasztság élére. Rákóczi mindazoknak a jobbágyoknak, akik mellette fegyvert fognak, szabadságot ígért, s kiáltványban harcba hívta az egész országot az idegen elnyomás ellen. 1703. június 16-án maga is bejött az országba. Esze Tamás fogadta, pár száz főnyi rosszul felfegyverzett jobbágy élén. Az ára-dásszerűen növekvő jobbágyhadak néhány hét alatt elfoglalták a Tiszántúlt, s őszre megindult a köznemesség tömeges csatlakozása is. 1704-re szinte az egész ország a kurucok birtokába került. Rákóczi maga vezette a tiszántúli és a Duna-Tisza közi hadjáratot, Tokaj, Szatmár, Szeged, Eszter-gom várának ostromát, a nagyszombati, a pudmerici, a zsibói, a trencséni és a romhányi csatákat. 1704. július 8-án a gyulafehérvári országgyűlés Erdély fejedelmévé választotta, a beiktatásra azon-ban csak 1707. április 5-én kerülhetett sor a marosvásárhelyi országgyűlésen. 1705 szeptemberében a szécsényi országgyűlés a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé választotta. Fölmerült királlyá választásának terve is, ezt azonban a szabadságharc táborán belül megerősödött főnemesség nem pártolta, s maga a fejedelem is elhárította.

Rákóczi erélyesen törekedett á nemzeti állam, a központosított kormányzat, a reguláris hadsereg és a merkantilista kereskedelem megteremtésére. Fejedelmi hatalmát azonban a kiváltságaira félté-keny nemesség Magyarországon és Erdélyben is erősen korlátozta. A földesúri önkénnyel szemben a jobbágyságot sem tudta megvédeni. Több jobbágyfalunak ugyan hajdúvárosi kiváltságot adott, a sárospataki országgyűlés törvénye (1708) pedig a katonáskodó jobbágyokat felszabadította a föl-desúri függés alól. Ezek a lépések azonban már elkéstek, s nem tudták megakadályozni, hogy a kedvüket vesztett parasztok a harctól visszahúzódjanak.

Rákóczit politikai látóköre és műveltsége magasan kora főurai fölé emelte. A bécsi udvar több-ször is megpróbálta eltántorítani a szabadságharc ügyétől, ezek a kísérletek azonban éppen úgy megtörtek önzetlenségén és hazaszeretetén; ahogy a családja helyzetével történt visszaélések sem tudták eltántorítani. (Feleségét egy időre internálták, két fiát Bécsben ellene nevelték.) Egyénisége nagy hatással volt környezetére és a kortársakra általában. A szabadságharc kiterjedt diplomáciáját maga irányította. Gondoskodott arról, hogy a harc indokait és eseményeit a külföld megismerje (Recrudescunt…1704; Explosio…1706; Mercurius Veridictus címmel bizonytalan időközökben megjelenő hírlapot is kiadott).

XIV. Lajos rendszeres évi pénztámogatásban részesítette, de szövetséget nem kötött vele, ahogy a svéd és a porosz udvarral meg a Portával való tárgyalásai sem vezettek eredményre. Egyedül I. Péter cár kötött titkos szövetséget vele (1707, varsói szerződés), a svéd-orosz háború miatt azonban tényleges katonai támogatást tőle sem kaphatott. A cár a lengyel trónt is felajánlotta neki, ennek realizálására azonban – részben Rákóczi húzódozása miatt – nem került sor. A szabadságharc kül-politikai elszigeteltségét így nem tudta áttörni, ezért 1704-ben és 1706-ban béketárgyalásokat kez-dett a bécsi udvarral, ezek azonban nem vezettek eredményre.

1707-ben az ónodi országgyűlés a békepárttal szemben detronizálta a Habsburg-házat és a szabadságharc folytatása mellett döntött. A vesztett trencséni csata (1708. augusztus) után azonban a szabadságharc egyre nehezebb helyzetbe került, s a túlerőben levő császári sereg elől a pestistől is tizedelt, megfáradt kuruc csapatok lépésről lépésre visszaszorultak.

1711. február 22-én Rákóczi az orosz segítség megnyerése céljából elhagyta az országot. A tá-vollétében és hozzájárulása nélkül Károlyi Sándor által megkötött szatmári békét nem fogadta el.

1711 és 1712-ben Lengyelországban maradt, – azt remélve, hogy a katonai helyzet még megvál-tozik – ahol a főurak kitüntetett figyelemben részesítették. Ez idő alatt Sárosi gróf álnéven Danckában (Danzigban) lakott.

1712. november 16-án Danckából Angliába ment, ám a bécsi udvar tiltakozása miatt az angol ki-rálynő nem fogadta be. Ekkor Franciaországba hajózott. 1713. január 13-án Dieppe-ben partra szállt, s már április 27-én emlékiratot nyújtott be XIV. Lajosnak, melyben szolgálataira hivatkozott és kérte, békekötéskor ne feledkezzenek meg Magyarországról. Rákóczi a Grois Bois-ban lévő ko-lostorban is volt. Ám a béke 1713 és 1714-ben Utrechtben és Rastadtban anélkül köttetett meg, hogy Rákóczit vagy hazáját egy árva szóval is említették volna. Még arról sem intézkedtek, hogy Rákóczinak a bécsi udvarnál lévő fiait apjuknak kiadják.

A fejedelem a francia udvarnál, bár hivatalosan nem ismerték el, nagy kegyben állott, azonban XIV. Lajos 1715. szeptember 1-jén bekövetkezett halála után már itt sem érezte jól magát.

1717-ben III. Ahmed szultán érintkezésbe lépett vele, hogy szervezzen kurucokból és hazai el-lenállókból újabb felkelést, ehhez katonai segítséget, valamint 2 és fél millió aranyat ígért. A törökök ekkoriban az osztrákok ellen hadakoztak és a péterváradi ütközetben már a háború elején ka-tasztrofális vereséget szenvedtek. Szeptemberben a háborúban álló Törökország meghívására 40 főből álló kísérettel útnak indult, és Spanyolország érintésével október 10-én partra szállt Gallipoliban. Ekkor a törökök további vereséget szenvedtek, s bár a szervezkedés folyt, nem járt eredménnyel. A Magyarországra behatoló török seregek között voltak kurucok, ők azonban nem voltak képesek újabb megmozdulásra bírni az embereket. Az idő haladtával Rákóczi esélyei csök-kentek és Esterházy Antal akciója Erdélyben is kudarccal végződött, mert a tatárokkal érkezett ku-rucokat a lakosság ellenségesen fogadta, ugyanis a tatárok inkább barbár pusztítók, semmint szövet-ségesek voltak az utolsó tatárjárásban. Rákóczit Törökországban ünnepélyesen fogadták ugyan, de arról, hogy – mint ő kívánta – külön keresztény sereg élére állítsák,hallani sem akartak. Ahmed győzelmi esélyei megfogyatkoztak az újabb vereségek és Nándorfehérvár elestét követően, ezért már nem foglalkoztatta a kurucok csatasorba állítása, mindinkább a további császári előretörés meggátlása a Balkánon.

1718. július 21-én megkötötték a pozserováci békét, amelyben a porta megtagadta a bujdosók ki-adatását. A császári követ még 2 év múlva is követelte kiadatásukat, de a szultán becsületére és a Koránra hivatkozva kijelentette, hogy ilyen becstelenségre nem vetemedik. Csak annyit tett, hogy a bujdosókat a fővárostól kissé távolabb fekvő Rodostóba telepítette. A fejedelem ebben a Márvány-tenger melletti városban rendezte be új otthonát. Egész kis magyar-gyarmat alakult körülötte.

Oda telepedett társa Bercsényi Miklós gróf, annak felesége Csáky Krisztina gróf (†1723), For-gách Simon gróf, generálisa, tábornagya, Esterházy Antal gróf (1676-1722), Csáky Mihály gróf, udvarmestere Sibrik Miklós (†1735) ezredeskapitány, Zay Zsigmond báró, a két Pápay, Jávorka ezredes és mások, kik közül nem egy magára vehette Mikes Kelemen szavait: „énnekem semmi okom nem volt hazámból kibujdosni, csak az, hogy nagyon szerettem a fejedelmet”. Rákóczi korán kelt, mindennap misét hallgatott, délelőtt írt és olvasott, délután fúrt-faragott, bútordarabokat esz-tergályozott. Egyhangú, jóformán zárdai életet élt, melyet csak néhanapján szakított meg egy-egy vadászat, vagy valamely újonnan érkezett honfitárs. Ezek közt legnevezetesebb Rákóczi György, a fejedelem fia volt.

1733-ban a lengyel örökösödési háború során felcsillant annak a reménye, hogy visszatérhet Ma-gyarországra, de ez a reménye nem teljesedett be. Két év múlva, 1735. április 8-án elhunyt.

Halála előtt intézkedett hátrahagyott családja és bajtársai érdekében. Mindegyikről megemléke-zett valami adománnyal 1732. október 27-én kelt végrendeletében, melynek végrehajtásával egy francia királyi herceget bízott meg. A nagyvezírnek és Franciaország konstantinápolyi követének külön levélben kötötte szívére, hogy holta után ne feledkezzenek meg az elárvult bujdosókról. Tes-tének belső részeit a rodostói görög templomban, szívét Franciaországban, (Párizstól délre) Yerres város templomának temetőkertjében temették el, amely fölé 1737-ben a kolostor priorja ezt a felira-tot vésette latinul: „E kolostor temetőjében fekszik a szent életű II. Rákóczi Ferencnek, Isten ke-gyelméből a szent római birodalom hercegének, Erdély fejedelmének, a magyar királyság részei urának s a székelyek grófjának szent szíve, ki az isteni gondviselés csodálatos rendeléséből az élet különféle viszontagságain keresztül vezéreltetve, elnyugodott az Úrban, a Boszporusz melletti Ro-dostóban, a világ üdvének 1735. évében, április hónap 8. napján, életének 59. esztendejében.” Tetemét hű kamarása, Mikes Kelemen a porta engedélyének megérkezte után, 1735. július 6-án Konstantinápolyba vitte, és az ottani galatai, akkor a jezsuiták kezén lévő St. Benoît-, azaz Szent Benedek-templomban helyezte el – végakaratának megfelelően édesanyja, Zrínyi Ilona mellé. Ké-sőbb a lazarista misszió vette át a jezsuitáktól a Szent Benedek-templom kezelési jogát, és a 19. században a fejedelem síremléke előbb a 48-as emigránsok híradásai, majd tudományos expedíciók révén került a hazai érdeklődés homlokterébe.

Hosszas előkészítő munka eredményeként Rákóczi hamvait 1906. október 29-én Kassán, a Szent Erzsébet-székesegyházban helyezték végső nyugalomra.


Szentgyörgyi Péter - Nagy Tamás © 2018.

Frissítve: 2018.12.14.